Március volt. Kint fagyott ugyan még az éjjel, de a Nap már a jobbik lábával ébredt. Az utcáról a reggeli fény első sugarai megvilágították mosolygó arcomat, láthattak milyen vidám vagyok. Pedig 6 óra elmúlt, úgyhogy csipkednem kellett magam, hogy a 0. órára beérjek. És persze ott volt még a „reggeli láz”: a bepakolás, az el nem készített házi izgalma…

De nem érdekelt semmi, mert tényleg jó kedvem volt.

Anyám csodálkozott is. Valahogy most nem kellett hozzám osonnia vagy azt fürkésznie, hogy tárgyalóképes vagyok-e már. Nem is értette miért nem szentségelek vagy hibáztatom a családom tagjait, akik szokás szerint szándékosan elrejtették a felszerelésemet, hogy esélyem se legyen megtalálni a nagy reggeli rohanásban.

„Hajnali” negyed hét és képes mosolyogni! Itt valami nincs rendben – gondolta magában.

– Jól vagy? – kérdezte is rögtön tőlem.

– Persze, jól! – vágtam rá. Mi bajom lenne?

– Hát… – és elakadt a szava, zavarba jött. Ritka az, amikor ilyen frissen kelsz!

– Kialudtam magam! Ennyi az egész. Az Exatlonon talán még fent voltam, csak a szpíker jajgatására riadtam fel néha, aztán a 2. reklám körül teljesen kinyúltam.

– És, volt valami jó álmod? – kérdezte anyu.

– Jaja! – választoltam.

– Nos, és be is avatsz? – kíváncsiskodott.

– Hátha akarod?

– Mondjad hát! – bátorított engem.

– Az iskolámról álmodtam – válaszoltam neki.

– Ennyi!? – kérdezett vissza, és tekintete olyan volt, mintha ufót látott volna, majd nézett rám gyanakvóan, mintha nem értette volna jól szavaimat. Az iskoláról? – dünnyögte értetlenül.

– Igen arról, és tényleg nagyon jó volt!

– Na, és mitől volt az annyira szuper? – érdeklődött kíváncsian.

– Hát… hol is kezdjem? – és elkezdtem felidézni álmom minden pillanatát az elejétől a végéig.

Először is nem kellett rohannunk reggel. Elég volt 9 órára beérni. Persze az iskola fogadta a korábban érkezőket is. Aki nem értett meg valamit az előző napról, azzal 8 és 9 óra között gyakoroltak a tanárok.

Képzeld! Te is bekísérhetted kistesómat az osztálytermébe. Láthattad, milyen kedvesen mosolyognak a tanítónénik, hogy Márkó milyen jó helyen van. Feltűnt neked is, hogy első osztályban máshogy vannak berendezve az asztalok és padok. Kicsit a forma jobban igazodott az óvoda világához. Valahogy az jött le, hogy itt nem rohannak annyira a betűk és az olvasás gyors megtanításával. Úgy emlékszem meg is jegyezted nekem, hogy ebben az intézményben nem gond, ha Karácsonykor még nem olvas a gyerek.

– Az tényleg jó! – fűzte hozzá anyám. Majd kissé indulatosan hozzátette: Sosem értettem mire az a nagy sietség! Nemcsak a tananyaggal lenne fontos előre haladni, hanem velünk szülőkkel közösen, a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztését is szem előtt kellene tartani.

– Anya! Most melyikünk álmáról van szó? – vágtam közbe.

– Persze, persze folytasd csak! – válaszolta mosolyogva.

– Az első-két órám magyar volt – vettem át újra a szót. Mikor beléptem a terembe, azt hittem az osztály fele lebetegedett, olyan kevesen voltunk, aztán kiderült, hogy három részre szedték szét az évfolyamot, és mostantól maximum 18-20 fős osztályok lesznek.

– Ez tényleg szuper! – fűzte hozzá. Legalább több figyelem jut rátok!

– Zsolti bácsi is csak úgy ragyogott! Mi van, megnyerte a lottó ötöst? Akkor meg mit keres itt? – böködtem a padtársamat, aki felvilágosított, hogy 6 osztály helyett már csak négyben kell a magyart tanítania és ezen kívül is maximum csak 20 óra megtartására lehet kötelezni.

– És miről volt szó magyaron? – vágott közbe anyám.

– Maga az óra szuper volt! Néhány jeles költőnk – Juhász Gyula, Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós – szerelmes verseiről, kapcsolatairól tanultunk. A helyi színház egyik művésze és Anna néni, a töri tanár is ellátogatott hozzánk. A színész szavalt, gitározott, tanáraink pedig az adott korszakról, illetve a költők és szerelmeik viszonyáról adtak plusz információt. Néha nem tudtam eldönteni, milyen órán is ülök pontosan: töri, magyar vagy ének? De jó volt nagyon, az biztos!

– És mit kellett csinálnotok? – kérdezte anyám, és láttam rajta, hogy ő is izgalomba jön.

– Az elvégzendő feladat is érdekfeszítő volt. A költők életrajzával csak érintőlegesen foglalkoztunk. Párokat alkottunk. Egyikőnk játszotta a költőt, másikunk a szerelmét vagy az adott rokonát. Különböző problémahelyzetekre kerestük a megoldást, de úgy, hogy az egész élethelyzetet a saját korunkba helyeztük. Jó hangulat volt. Rengeteget nevettünk, mégis sok-sok ismerettel lettünk gazdagabbak. Sajnos a 2X45 perc nagyon gyorsan eltelt. Az óra záró szakaszában az imént megismert költőink múzsáiról kellett portrét készítenünk. A feladatra történő ráhangolódásképpen 20. századi eleji francia festők alkotásait néztük. Olyan ismerősnek tűnt a táj és rajta az alakok, és láttam Juhász Gyula, Ady, József Attila kortársait megelevenedni. Én Radnóti szerelmét választottam – Fannit – úgy, ahogyan én képzelem. Furdalt a kíváncsiság mi ennek a szép névnek az eredete, jelentése. Megnéztem hát a telómon, és most letolást sem kaptam érte. Nem vagyok egy jó rajzos, de a munkát nagy kedvvel végeztem el.

– Gondolom a matematika nem volt ennyire pazar? – kérdezte anyám csipkelődve.

– Nem volt rossz ám, az sem! – vettem vissza a szót. Sőt! Az óra elején akadt ugyan egy-két rendbontó, aki miatt a tanár nem tudott időben kezdeni, azonban most elmaradt a kollektív büntetés! Szerencsére nem kellett mindenkinek lapot elővennie, és írni a dolgozatot. Úgy utálom egyébként, hogy néhány idétlenkedő miatt engem is szívatnak. Persze, ha valaki ötöst kap, akkor nincs közös osztozkodás… A gyakorlásra kiadott matematika feladatokat is mások voltak: érdekesebbek, érhetőek. Megoldásuk előtt mindig megkerestük azokat a pontokat, ahol a hétköznapok során találkozunk velük.

Anya! Mielőtt bedőlnél a kettőt fizet hármat kap akcióknak, kérdezz bátran engem!

– És a matek után mi jött? – kérdezte anyám, aki ekkora már kezdte megérteni „hajnali” jókedvem okát.

– Kémia volt a 4. a sorban. Múltkor kicsit összezördültem a Kovács Tanár Úrral. Féltem is, hogy mi lesz. De aztán megnyugodtam, mert nála mindig tiszta lappal lehet indulni. Ő egy szigorú, de igazságos ember, aki nem mellesleg remek humorérzékkel van megáldva! Szeretem, mert könnyen megértette: attól, hogy számomra nem a hidrogén-peroxid a világ közepe, még lehetek értékes.

Képzeld! A múlt héten írt dogákat is hozta már kijavítva, s nem kellett hónapokig várni rá.

– Az tényleg klassz! – vágott közbe anyám. Emlékszem, tavaly néhány tanárod a félévi zárás előtt egy héttel osztotta ki a novemberi dolgozataitokat, aztán javítani sem nagyon tudtatok már…

Aztán volt még valami abban az álomban? – kérdezte nevetve.

– Persze! Történelem órán cetlit írtunk. Most azonban másfajta izgalom volt rajtunk. A kérdéseket előre tudtuk, sőt a számonkérés során kötelező volt használni a könyvet, csak az időre kellett figyelni, mert az limitált volt. Tanórán kívül csak annyi volt a feladatunk, hogy megkeressük a könyvben a megfelelő oldalakat. Akadt több olyan osztálytársam is, aki szorgalomból kiírta a füzetébe a helyes válaszokat, azt azonban tudtuk, hogy az előre kigyűjtött megoldásokat nem lehet majd használni. Káros azonban mégsem volt a plusz körmölés. Igényes munkáért ugyanis kisötös járt, sőt még az anyag is berögzülhetett.

– Az ilyenfajta számonkérés korántsem haszontalan – fűzte hozzá anyám, igen jó módja annak, hogy a lényegkiemelést és a szövegértést gyakoroljátok.

És evés-ivás is volt éjszaka? – érdeklődött aztán szurkálódva mert tudta, hogy a kajáról még álmomban sem mondanék le.

– Töri óra második felében már nagyon éhes voltam. Vártam a pillanatot, mikor nem figyel a tanár, hogy harapjak pár falatot, de lebuktam.

– Gondolom álom ide vagy oda, de a tanárod mérges lett! – kíváncsiskodott anyám.

– Az bizony! De nem azért, mert ettem! Anna néni – aki egyben biológiát is tanít – azt nem értette, miért kell sutyiba ennem, vagy innom. Véleménye szerint a táplálkozás egy olyan szükséglet, amelyet akkor kell kielégíteni, amikor a szervezetünk jelez. Az enyém már régóta jelzett… Így elővehettem a maradék tízórait és elfogyasztottam, de ettől még tudtam figyelni, miről magyaráz.

Olyan jó, hogy egyre több ilyen tanárom van, aki aszerint cselekszik, amit tanít!

– A hitelesség fontos dolog! – tette hozzá anyám.

És meddig tartott az iskola? – kérdezte tőlem.

– Valamivel kettő után már otthon voltam. Pihenésképpen szörföztem a TV-n és ráakadtam egy tök jó műsorra. Egy fiatal színész pont József Attila életútját dolgozta fel. Mondjad, Attikám! azt hiszem ez volt a címe! Annyira megfogott, hogy nem nyomtam tovább! És az a vers: a Lassan, tűnődve. Na az, vitt mindent!

– Házit nem is kaptatok? – érdeklődött anyám.

– Olyat nem, amit itthon kellene megcsinálni – válaszoltam. Az iskola lehetőséget biztosít ugyan, hogy vagy a reggeli (8 és 9 óra közötti) vagy az órák utáni időszakban csináljuk meg a gyakorló feladatot, de az otthoni leckéhez annyira nem ragaszkodik.

– Milyen jó hozzáállás! Én sem szeretem, ha haza kell hoznom a munkát! – fűzte hozzá anyám.

Aztán, volt még valami abban az éjjeli látomásban? – kérdezte kicsit pörgősebbre fogva, mert már késésben voltunk.

– A József Attila műsor után másra már nem emlékszem, csak reggel a mobilom ébresztő hangjára, és persze arra, milyen boldogan ébredtem.

– Oké, oké ez tényleg egy jó történet volt – vette át a szót anyám, de a valóság tudod, hogy nem ilyen egyszerű!

– Tudom – válaszoltam. Nem vagyok teljesen hülye!

– Azért nem is olyan bonyolult! – sóhajtott és magához húzott, látva reggeli örömöm ívének hanyatlását! Aztán, hogy a mosolyt visszacsalja arcomra hozzátette:

Akár egy csipetnyi szemléletváltás is sok mindent elindíthat!

– Az igaz, és még pénzbe sem kerül! – tettem hozzá, majd nevettünk egy nagyot!

 

Szerző: Pinto Renato