Az iskolapszichológiai munka több évtizedes múltra tekint vissza, szükségességét ma már senki sem kérdőjelezi meg. Mind a bejövő diákok, mind az iskolával szembeni társadalmi, szülői elvárások a korábbi évekhez képest megváltoztak. Mindezek mellett hihetetlenül megnőttek az érzelmi élet nehézségeivel összefüggésbe hozható kapcsolati problémák illetve a beilleszkedési-magatartási zavarok, amelyek megnehezítik a diákok és pedagógusok közötti kommunikációt.

Véleményem szerint egy nevelési – oktatási intézmény nem szorítkozhat csupán ismeretátadásra. A teljesítmény elvárásaink mellett észre kell vennünk a befogadó egyént, egyéneket, közösséget is, akiknek az órákat tartjuk a minden napi munka során. A mai oktatásban azonban – egy kedves kollégám szavaival élve – még mindig jelen van a tölcséreffektus, amivel meggyőződésem szerint megnyomorítjuk a gyerekeket! (Értsd: tölcsért szúrunk a gyerekek fejébe és megállás nélkül öntjük bele az ismereteket).

A nehézség az, hogy van egy pedagógus társadalom, akiknél bár látható a megújulás, de még mindig jelen van egy réteg, aki csak a teljesítményt sulykolja, nem differenciál, nem nézi az egyént. Azt, hogy igazából van egy ember is a dolgok mögött, akikre számos egyéb dolog hat, még nem minden esetben veszik észre a kollégák. Véleményem szerint pontosan ezek azok a területek, ahol az iskolapszichológia a pedagógus társadalom segítségére lehet!

Egy kedves pszichológus ismerősöm véleménye alapján az iskolapszichológia legfontosabb feladata ugyanis az oktató-nevelői munka módszertani részének a megújítása. Az összes többi feladat ennek alárendelhető. Az ő álláspontja szerint tehát nem elsősorban a gyermekek vizsgálata, pszichés problémáinak rendezésén van a hangsúly, hanem annak a szemléletnek az elfogadtatásán, hogy a pedagógus legyen jelen a gyerekek között úgy, hogy vonzza magához a diákjait. A tanár legyen érdekes. Ha érződik a pedagóguson, hogy szereti azt, amit csinál, akkor vélhetően a gyerek is motiváltabban fog részt venni a tanórán, ami által azonos élményállapotba kerülnek, amin keresztül hitelesen lehet a gyermek felé közvetíteni: az iskolai rendszer egy szerethető dolog.

Egy másik pszichológus ismerősöm nézete szerint az iskolapszichológia korántsem arra való, ha például „Pistike” rosszul viselkedett az órán, akkor a fülénél fogva az iskolapszichológus elé citáljuk. A pedagógusokat képessé kell tenni arra, hogy a diákjaik fejével is tudjanak gondolkodni. Amíg nincs a pedagógusnak igénye arra, hogy átfordítsa a dolgokat magának, addig sok mindenről lehet beszélni, de nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Ha van egy konfliktushelyzet és én, mint pedagógus megértem azt, hogy az adott diákkal mi történt, akkor el tudom érni a megoldást is. Idáig eljutni szép, izgalmas folyamat. Ettől szép a pedagógus hivatás, csak leredukáltuk ismeretátadásra. Maga az iskolapszichológia sem más, mint egy lehetőség egy más minőséghez, az egyén működésében, a közösség működésében és ezáltal a szervezet vagy intézmény működésében, ami mindig kölcsönhatásban van! Egy lehetőség, ami nem a gyermek, szülő vagy a pedagógus ellen irányul, hanem az ő érdekében van!

Lényeges eljuttatni odáig a pedagógust, hogy az iskolapszichológusban ne konkurenciát, hanem egy őt segítő szakembert lásson! Vagy eljutunk addig, hogy saját terében és idejében mindenki viszi a saját felelősséget, vagy, ha felelősségáttolásról beszélünk – és itt nemcsak a pedagógusok felelősségáttolásáról szó, hanem sok esetben a szülőkéről is! – akkor pont a gyerek lesz az, aki sérül az egészben.

A gyakorlatban az iskolapszichológia megvalósulása – már, ahol van – véleményem szerint még mindig gyermekcipőben jár. Nem tud átlépni a nevelési tanácsadás keretén. Ráadásul, amire igazán szüksége lenne az egyes intézményeknek – pedagógus szemléletében történő változás – arra nem használják az iskolapszichológiát. A preventív gondolkodás helyett marad a tűzoltás, a felelősséghárítás.

Az persze, hogy egy több évtizedes múlttal rendelkező ellátás még mindig nem működik megfelelőképpen számos okra vezethető vissza. Az anyagi források, jogszabályi keretek megvannak, de amíg nem biztosítottak a feltételek – megfelelő szakmai háttér – oly módon, hogy állandó szakember álljon az iskolák rendelkezésére, addig nem lesz változás az ellátásban.  Team, szupervízió hiányában az iskolapszichológusok igencsak magukra vannak hagyva.

Megoldást jelenthetne, ha minden iskola egy teljes állású iskolapszichológust kaphatna, ennek azonban az anyagi alapjai nincsenek meg.

Az iskolapszichológus személyének az állandósága elengedhetetlen ahhoz, hogy a csoportjába tartozó kliensi körnek ismeretei legyenek arról, hogy mivel foglalkozik az iskolapszichológus? Hitelesen és következetesen ugyanis ő tudja képviselni, hogy miért is van jelen.

A fentiekhez járul hozzá – és ami szintén gátolja az ellátás megvalósulását – hogy a pszichológiával kapcsolatban egy rejtett előítélet még mindig benne van az emberekben – sőt még a pedagógusok egy részében is – miszerint a pszichológus „hülye” emberekkel foglalkozik, aminek iskolai vetülete a „problémás” tanulóktól való megszabadulás.

Lényeges ezért az is, hogy a szülők, diákok ne azt éljék meg, hogy betegek, amikor a szakemberhez kerülnek! Ezért is téves, ha nem biztosítunk megfelelő helyet az iskolapszichológusnak és például a kémia szertárban jelöljük ki számára a helyet vagy az iskola orvosi rendelőjében. Ez összefügghet az iskola szemléletével is, vagyis azzal, hogy az adott intézmény mit gondol az iskolapszichológusi munkáról. Orvosi szoba betegség tudatot szimbolizál. Pedig nem árt hangsúlyozni, hogy az iskolapszichológus egészséges egyénekkel foglalkozik, munkájában nem a betegségre, hanem a problémára fókuszál! Ráadásul korántsem olyan elismert az iskolapszichológia presztízse mint, amilyen módon összetett és komplex feladat. Az iskolapszichológiai munka egy állandó kirakatmunka: az adott pillanatban kell szinte a legjobb megoldást mondani, és nagyon összetetten átlátni a dolgokat.

A fő gond – s itt ismét pszichológus ismerőseim gondolatait hívom elő – hogy sokszor nincs meg az érzelmi összekapcsolódás a diákok és a kollégák között. A pedagógiai tudatosságunk nincs a helyén. A tanár csak a saját tanmenetét látja, és a kimenetet. A kölcsönhatás pedig már akkor elindul, amikor én, mint pedagógus kinyitom az ajtót. Sőt már előző nap is, amikor a diák a következő napi órájára gondol: „Te jó ég, megint azzal a bizonyos tanárral lesz órám”! Az érzelmi hatásokkal nem tudunk mit kezdeni, számonkérő, ismeret ellenőrző kérdéseket fel tudunk tenni, de olyan kérdést, ami ahhoz az ismerethez hozzáragasztható, ami az elköteleződését segítené a gyereknek, azt ritkán. Az ismeret persze fontos, mert kell az alkalmazáshoz. Csak az alkalmazás minőségéig nem biztos, hogy eljutunk. Ugyanis a legtöbb pedagógus egy reproduktív ismeretet kér: „add vissza fiam, úgy, ahogy elmondtam”.

A másik lényeges dolog, hogy a kíváncsiságra kevésbé építünk a mindennapok során. Egy jó pedagógus, egy jó moderátor összefogja, terelgeti a gyerekeket, de hagy valami szabad áramlást. Sajnos a mindennapok során kevésbé élhető meg ez az áramlás, pedig a mai gyerekeknek nagyon jó gondolataik vannak és gyorsak is. Egy felgyorsult világban élnek, pillanatok alatt lehívva a szükséges információt. Sajnos ki kell jelenteni, hogy a pedagógia nem tudja tartani a lépést ezzel a felgyorsult világgal, leragadt egy szinten, ezért is van szükség szemléletváltásra a pedagógusok körében, amelyben segítségére lehet az iskolapszichológia.

Szerző: Pinto Renato