Amikor elkezdtem megosztani a gondolataimat az oktatással kapcsolatban, az a cél vezérelt, hogy felhívjam a figyelmet a szemléletváltozás szükségszerűségére pedagógiai gondolkodásunk területén.
A különböző véleménycserék közepette többször tapasztalom, hogy sokan kritizálják a jelenkor tanárait, mondván nem jól végzik a dolgukat, bezzeg 30-50 évvel ezelőtt minden olajozottan működött.
Íme egy két komment:
„Ti tanítotok, minket meg MEGTANÍTOTTAK. (Tudni kellett és kész!) Ja, és heti 6 napot jártunk iskolába, egyik héten délelőtt, másikon délután…. 5-6 óránk volt naponta….”
„Most panaszkodnak sokan az iskola miatt sok gyermek van egy osztályba nem tudnak eleget foglalkozni egy egy gyermekkel nos mi úgy ballagtunk nyolcadik osztályból kettő osztály volt 8 a 8 b igy voltunk 90 nyolcadikos de korábban többen voltunk mivel volt lemorzsolódás még is volt ideje a tanárnak mindenkire .”
„Látszik , hogy a régi iskolarendszer ahol volt fegyelem és teljesítményt követeltek meg , mennyi értékes tudású embert adott a társadalomnak. Ez a liberális maszlag arra jó hogy buta és fegyelmezetlen gyerekeket engedjen ki az iskola akik 18 évesen nem tudnak helyesen olvasni , írni , életcél nélkül lébecolnak és a társadalomtól várják el hogy eltartsa őket.”
Nos, én nagyon nem szeretem az általánosításokat. Oktatásunk mindig is pedagógus függő volt. Ha a tanár úgy áll a gyerekekhez, a gyerkőcök a csillagokat is lehozzák az égről. Ha a kölyök megszereti a pedagógust, rögtön szeretni fogja a tantárgyat is függetlenül attól, hogy mennyire van hozzá affinitása.
Éppen ezért nem gondolom, hogy ma tanítók jelentős többsége ne végezné becsületesen a feladatát! Kétségtelen, hogy minden tantestületnek vannak olyan tagjai, akiket nem biztos, hogy gyerekek közé kellene engedni, és sajnos ez így volt a múltban is…
Gondoljunk csak bele, például 40 éve hányan és hányszor kaptunk pofont, kokit egy-egy rossz feladatért vagy grimaszért. A szocialista – és az azt megelőző korszak – neveléséhez hozzátartozott ugyanis a testi-lelki fenyítés, ami teljesen elfogadott nevelési eszköz volt. (Persze nem minden kolléga élt vele!) Előfordult, hogy 45 percen keresztül a zöld táblánál kellett állni krétával a kézben, és ha megrezdültél rögtön jött egy hatalmas saller, csakúgy nevelőcélzattal. Sokszor szó szerint belénk verték a tananyagot! Hogy ez a módszer mennyire volt igazságos, azt ki-ki maga döntse el! (Tőlem teljesen távol áll, csakúgy, mint az egész korszak!)
Volt fegyelem az biztos. Azonban ez a fajta régi iskolarendszer a maga poroszos, katonai fegyelmet követelő pedagógiájával – amely azért napjainkban is sajnos számos helyen jelen van – mennyire volt hatékony, arra álljon itt egy 1980-as években készült tanulmány leírása:
„Közismert, hogy az általános iskolából újabb és újabb generációk kerülnek ki, akik nem tanultak meg olvasni a szó kulturális értelmében, de nem tanultak meg olvasni a szó technikai értelmében sem. Ne beszéljünk a szótagolva-nyögve olvasó ipari tanulókról, beszéljünk csak arról, hogy nemzetközi összehasonlító olvasásgyorsasági és olvasás-megértési vizsgálatban Magyarország – a kulturális forradalom harmadik évtizedében – minden iskolafokon az utolsók között „végzett”.
Újabb és újabb generációk kerülnek ki az általános és középiskolákból, sőt újabban az egyetemekről és főiskolákról is, akik nem tudnak helyesen írni és beszélni, akiknek történelmi szemhatára az előző napi uzsonnáig terjed” (Andor Mihály (1980): Dolgozat az iskoláról. Mozgó Világ 1980/12 és 1981/1)
(forrás: http://halaszg.ofi.hu/download/MTV%20tanulmany.htm#_ftn1)
Ne feledjük a tanulmány megjelenése óta eltelt 40 év, és szomorú, hogy a helyzet nem változott semmit… Ráadásul a mai gyerekek még több időt töltenek az iskolapadban, mint akkor!
Az viszont érdekes, amikor a gyermekközpontú pedagógiáról írok, az ismeretanyag túlzott gyerekekbe való erőltetése helyett a kíváncsiságra, tapasztalatra épülő megismerési módszerek előtérbe helyezését szorgalmazom, rögtön megkapom, hogy hagyjuk ezt a liberális maszlagot. De kérdem én miért szakmaiatlan vagy liberális, ha mindennapi munka során a tananyagközpontúságtól elmozdulunk végre a gyermekközpontúság felé, ha észre vesszük azokat is „néhanapján”, akikbe bele akarjuk préselni a felhalmozott ismereteket? A mai gyerekanyagnak tényleg arra van szüksége, amire nekünk volt 40-50 éve? Miért nem vizsgáljuk meg, hogy az elsajátítandó tananyag mennyire tartja a lépést a gyakorlati élet kívánalmaival?
Érdekes, hogy a sokak által csodált finn oktatási struktúrában tanuló gyerekek töltik a legkevesebb időt az iskolapadban, mégis a nemzetközi méréseken rendre a legjobb eredményt érik el szövegértés és természettudományok területén, és persze matematikából is az élmezőnyhöz tartoznak…
A mi iskoláinkban viszont még mindig az elvont ismeretek átadása van túlsúlyban! A kötelező és ingyenes oktatásunknak miért velejárója ez, noha a hatékonyság területén, mint olvashattuk évtizedek óta nem történt változás???
Visszatérve a fő csapásirányhoz korántsem gondolom azt, hogy a 40-50 évvel ezelőtti pedagógustársadalom könnyebb helyzetben lett volna, mint a mostani. Az 1980-as években az osztályok létszámai valóban zsúfoltak, sőt zsúfoltabbak is voltak, mint most. Különösen a ’70-es évek népességrobbanása után.
A kor oktatási viszonyait Dr. Halász Gábor egyetemi tanár: A nyolcvanas évtized a magyar oktatásban című tanulmányában a következőképpen írja le: „A korszak jellegzetes képeit alkották az ideiglenesen felhúzott faépületekben működő iskolák, a gyerekek „buszoztatása”, a lakótelepi iskolák túlzsúfolt osztálytermei. A tanévkezdések megszokott velejárója volt a tankönyvhiány. A közoktatás szereplőinek alapvető élménye volt és maradt a szűkösség, az oktatás leromlott fizikai környezete, az alacsony bérek miatt frusztrált tanárság, és az oktatás tartalmával való elégedetlenség. Az iskolai tanórák unalmas volta, a tanulói érdeklődéssel és motiváltsággal nem számoló tanulásszervezési módszerek, a tanulók teherbírása iránt érzéketlen tantervi követelmények, a tanításra nehezedő bürokratikus kényszerek és az ezek miatt érzett frusztráltság alapvető eleme volt azoknak az élményeknek, amelyeket a nyolcvanas évek hazai oktatási szereplői (elsősorban tanulók és szülők) megéltek.” (forrás: http://halaszg.ofi.hu/download/MTV%20tanulmany.htm#_ftn1)
Akkor mégis miben volt más a pedagógusok helyzete?
Véleményem szerint abban, hogy a Kádár-korszakban mind az állam, mind a közgondolkodás a pedagógusok mellett volt. „Az iskolának olyan tartalommal, olyan keretek között kell dolgoznia, hogy kielégítse a szocialista társadalom igényeit.” „Egyetlen tanárnak, tanítónak vagy óvónőnek sem lehet magánügye, hogy akar-e szocialista nevelővé válni vagy sem.”
„A fentiek mellett pedig célként tűzték ki, hogy a szülőket tömegesen vonják be a munkaközösségi munkába, melyet a szülőtársadalom egészének a szocialista nevelés ügye melletti aktivizálásának az eszközévé kívánták alakítani. Az osztályfőnökök szakmai feladatává tették a szülőkkel való foglalkozást és a felügyeleti apparátus dolgává a szülőkkel kapcsolatos feladatok végrehajtásának az ellenőrzését.”
(forrás: http://halaszg.ofi.hu/download/Ifjusag_nevelese.htm és http://halaszg.ofi.hu/download/Oktataspolitika_60-70-es_evek.htm)
A szocialista értékrendet a társadalom összes szegmensében megvalósították. A rendszert bírálni nem lehetett. A miért, minek, hogyan szavak ismeretlenek voltak! Ha az iskolát kritizáltad, lényegében a rendszer létjogosultságát kérdőjelezted meg. Ha kaptál egyet az iskolában, otthon kaptad a következőt, mert az volt a természetes és kész!
A párt ráadásul ifjúsági szervezetein keresztül is befolyással bírt az oktatásra.
„Az osztálytermekben és a folyosókon katonás fegyelmet próbáltak tartani, a kisebbek az úttörőcsapat, a nagyobbak a KISZ szervezet tevékenységében vettek részt, a humort nem tűrték és a szervezet kisebb lazaságokra is szankciókkal reagált. Jól illusztrálja ezt egy, a nyolcvanas éveket idéző személyes visszaemlékezés:
„Nagyjából másodikos-harmadikos lehetettem az általános iskolában, tehát ez a történet a nyolcvanas évek elejére tehető, amikor – elvileg – már enyhült a diktatórikus légkör. Nos, akkoriban az iskolákban kicsit katonás jelleggel voltak kisdobosok meg úttörők, örsök, rajok, és így tovább. Az iskola egésze meg egy nagy úttörőcsapatként működött. Azt mi akkor még nem is tudtuk, mi mindent titkolnak előlünk a szüleink, mi az, amit nem mernek elmondani, nehogy elkotyogjuk. A szocializmus, mint olyan, megkérdőjelezhetetlen volt. És Kádár János pártfőtitkár is. Nos, az egyik csapatgyűlésen egy pár évvel idősebb fiú szörnyű tette volt a téma, az egész iskola előtt. A bűn? Egy beszélgetésben azt mondta, Kádár Jankó a hivatalos Kádár elvtárs helyett, és ezt egy tanár meghallotta. Annyira röhejesnek tűnik ma az egész… De a tanárok bizony komolyan vették. Megrovás, nyilvános megszégyenítés egy általános iskolás gyereknek- ezért. Ennyire volt “puha” a diktatúra”
(forrás: http://halaszg.ofi.hu/download/MTV%20tanulmany.htm#_ftn1)
Mára a Kádár-korszakban meglévő központilag irányított egység megszűnt. Az akkori iskolásokból szülők lettek, akik saját élményeikből kiindulva viszonyulnak a mai oktatáshoz. Hol kritikusabban, hol teljes mellszélességgel támogatva az intézményt!
Kétségtelen tény, hogy ma kevesebben vannak egy-egy iskolában a ’80-as évekhez képest, de ahány család van, annyifélét gondol a világról és benne az iskola feladatairól. A szülők egy része azt várja el, hogy minden, ami a könyvben le van írva, legyen számon kérve a gyerekektől. A szülők másik csoportja azt igényelné, hogy legyen átadandó ismeret, de az iskola szelektáljon, csak olyan dolgokat kérjen számon, ami hasznosítható. A szülőknek pedig van egy olyan halmaza is, aki átadva a terepet teljesen az iskolára bízza a gyerek nevelését. És persze a kép az általam felvázoltnál sokkal színesebb! Az előbb felsoroltak mellett, pedig ott van még a szülői elfogultság is – ami valahol persze teljesen természetes – aminek ki így, ki úgy, de hangot ad!
Manapság megfelelni a különböző elvárásoknak, és valamiféle rendet kialakítani az osztályteremben korántsem egyszerű feladat! Pláne úgy, hogy a tanárokon lévő társadalmi nyomás nem csökkent. A közvélemény is jóval kritikusabb az iskolával szemben. Valljuk be őszintén egyes kollégák részéről valóban történnek ma is túlkapások; ugyanakkor eljutottunk oda, ha még jogosan is szólunk a növendékre, akkor is találkozhatunk olyan szülőkkel (természetesen itt is csak egy kisebbik hányadról van szó), akik olykor elég offenzív stílusban kérik azt számon a tanáron. Sőt egyes helyeken a biztonság fenntartása érdekében kamerákat kell elhelyezni az épületeken belül!
Ma elvileg demokráciában élünk, tehát megtehetnénk azt, hogy közösen formáljuk meg az oktatást érintő legfontosabb sarokpontokat, mégis a széthúzás van jelen, amiben pont azok sérülnek, akikről szólnia kellene az egész oktatásügynek.
Az iskolának valóban a stabil pontnak kellene lenni ebben a felgyorsult világban, csak most nincs semmiféle kapaszkodó! Ha megfigyeljük, az Országházban lévő 199 ember sem tud megfelelően kommunikálni egymással, ami sajnos kihatással van az élet számos területére, így az iskolák világára! Pontosan ezért lenne üdvözítő végre társadalmi konszenzusra jutni az oktatással kapcsolatban, valódi perspektívát adni a gyerekeknek, mert az a fajta jővőkép, amit a Kádár-korszak adott, nem hozta el a várt eredményt.
Most itt lenne a lehetőség, hogy valami mást, valami jobbat adjunk az elkövetkezendő generációnak, el kellene dönteni, hogy milyen jövőt akarunk építeni!
Csak csináljuk már végre, és kész!
Kép forrása: https://images.app.goo.gl/6GWek2hA5LBbiUk6A