parallax background


Életút


Tisztelt Olvasó! Üdvözlöm a honlapomon! Pinto Renato vagyok általános iskolai tanár.

A weboldalamat azzal a céllal hoztam létre, hogy egyrészt megosszam gondolataimat a közoktatás helyzetéről, másrészt segítséget nyújtsak azon diákok, szülők, sőt akár kollégák részére is, akik elakadtak, vagy nem érzik jól magukat az iskolák sokszor gépies világában.
Sok esetben hosszú az út, míg rátalálunk saját ösvényünkre és kiteljesedünk. Sokan felnőtt korban sem tudnak mihez kezdeni magukkal, akkor a „tízenéves” kölyköktől mit várjunk? Ráadásul az oktatási rendszer számos esetben intoleráns, nem támogat. Olyan ismeretek elsajátításán méretteti meg a tanulókat, amik sokszor csak elméletben léteznek, és korántsem szolgálják a felnőtté válást, amelyekből vajmi keveset tudunk profitálni. Persze sokan vannak, akiknek ez a fajta mindennapos megmérettetés nem okoz gondot. De mi van azokkal, akik nem tudnak megfelelni a sokszor irreális elvárásoknak, velük mihez kezd a közoktatás? Milyen alternatívát nyújt számukra?

Az alábbi sorokban – hogy valamelyest megismerjenek – szeretném bemutatni azt, hogy miként vált belőlem pedagógus.


Általános és középiskolás éveim…


Ha kb. 25-30 évvel ezelőtt megkérdezték volna a bukikat, mennyi az esélye annak, hogy Pinto Renato elvégzi-e egyáltalán a középiskolát, nem sokan fogadtak volna rá. Az általános és a középiskolás éveim ugyanis nem a sikerről szóltak, olyannyira nem, hogy az 5 évig tartó technikumot 6 év alatt végeztem el…

Igen, évet kellett ismételnem 15 évesen. Most pedig pedagógus vagyok. Lassan 20 éve a pályán. Történelmet tanítok, sőt a tanítás mellett intézményvezető-helyettesként is tevékenykedem 10 éve. Kértek már fel igazgatói feladatok ellátására, de azt nem vállaltam el.

Amikor középiskolás éveimről beszélek a barátaimnak néhányan megrökönyödve hallgatják, hogy 9. évfolyamos koromban visszatapsoltak, és azt kérdezik: hogyan vagyok akkor mégis pedagógus; vagy miféle tanár vagyok? Nem esnek jól az efféle kérdések, mert egy 15 éves suhanc, közel 30 évvel ezelőtti botlása miatt – akinek, akkor még fogalma sem volt arról merre visz az útja – még most is elítélnek. De visszakérdezek: az orvosok vagy a gyógyszerészek, akik becsülettel végzik munkájukat, talán sosem voltak betegek, vagy gimnazista korukban sosem gyújtottak rá? A rendőr – aki szolgál és véd – tinédzserként vajon sosem bunyózott, ha beszóltak neki…

Egyik tanárom középiskolás koromban megjegyezte rólam: olyan szerencsétlen vagyok, hogy vonalzó mellett sem tudok egyenest húzni. Egy csöppet erős kritika, de volt némi igazsága: vajon mit kerestem egy műszaki profilú érettségit adó középiskolában úgy, hogy a reál dolgokhoz igen csekély affinitásom volt?

A humán tárgyak mindig jól mentek. Kevés tanulással hoztam a jó jegyeket. Imádtam a verseket, (talán nem csoda annak tükrében, hogy nagyapám színigaztó volt, anyám sokáig színésznő) s persze a történelmet! Ránéztem pl. egy évszámra és már tudtam is.
A reáltárgyak viszont egyáltalán nem érdekeltek. Nem sok energiát fektettem az elsajátításukba. Egy humán lelkületű, de a matematikához, fizikához kevésbé vonzódó, és azokból kettes, hármas osztályzatokkal teli gyereknek mi maradt, hová mehetett tovább az általános iskola befejezése után? Csak egy véletlenen múlott amúgy, hogy nem egy szakmunkásképzőben kötöttem ki fémszerkezetlakatosnak tanulva. Érzi ugye a Tisztelt olvasó az ellentmondást: van egy jó humán alapokkal rendelkező ember, mégis az oktatási rendszer – mai napig – fennálló fonáksága miatt – persze a saját lustaságát sem feledve – a műszaki vonalra kényszerült.

Aztán a 9. évfolyamon, ahogyan fentebb már írtam, teljesen becsődöltem. Persze rengeteget tanultam az akkori kudarcból. Elsősorban azt, hogy mennyit kell teljesítenem ahhoz, hogy nyugodt nyaram legyen. Az ötös csak irodalomból és történelemből volt elvárás, a többi tárgyból pedig elég volt, ha görbül az osztályzat.

Szerencsém volt, mert a szüleim, és az akkori magyar és történelem tanárom – Isten nyugosztalja, sajnos már nincs köztünk – elfogadtak engem, mindvégig bíztak bennem. Türelmesek voltak velem. Hagyták szárnyra kapni gondolataimat. Tudták és sokszor éreztették is, talán mégsem vagyok teljesen hülye – amivel sokszor takaróztam, mert abban a szerepben éreztem magam biztonságban – csak egy kialakulatlan, éretlen kamasz, akit az anyja egyedül nevel, és aki a saját harcát vívja. Hálás vagyok nekik a mai napig! A tőlük kapott türelmet és a bizalmat, pedig örömmel adom tovább tanítványaimnak.

Persze a középiskolás éveimnek természetesen számos haszna is volt. Edzetté, kitartóbbá tett, aminek főiskolás koromban vettem hasznát. Megtanultam, ha valamibe ténylegesen belekezdek, azt végig is viszem. Jelenleg két diplomám és egy szakvizsgám van, mindegyik jeles minősítéssel.

A tanulás nagyon nagy öröm, csak nem abban a formában, ahogyan megvalósul a közoktatásban!


Örömmel az iskolában…


A középiskolás éveimet követően rögtön belecsöppentem a munka világába. A volt általános iskolámban helyezkedtem el pedagógiai asszisztensként. Volt már egy jelöltjük az állásra, a volt osztályfőnököm azonban, aki akkor már igazgatóként irányította az intézményt – végül is engem választott! Ő is egy olyan pedagógus, akire mindig szívesen emlékszem.
Az iskola „padsorokon” túli miliője gyorsan megtetszett. Találtam egy olyan szerepet, amiben jól éreztem magam. Végre szerettem iskolába járni!!!

S, ahol a tanár örömmel van jelen, ott a tanulók is jól érzik magukat! Úgy gondolom ez a kulcsa mindennek.

Beadtam tehát jelentkezésemet a Jászberényi Tanítóképző Főiskola tanító szakjára, amit 2002-ben ember és társadalom műveltségterületen el is végeztem. Főiskolai tanulmányaim befejezése után szerencsére rögtön sikerült munkát találnom. 2002 augusztusában tagja lettem a szolnoki Széchenyi Körúti Általános Iskola tantestületének, mint napközis nevelő. A tanulást sem hagytam abba, szintén 2002-ben felvételt nyertem a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Főiskolai Karának történelem szakjára.

2004 tavaszán majdnem véget ért pedagógiai pályám. Főnököm ugyanis közölte velem, hogy nem tud tovább alkalmazni az iskolai státuszszám csökkenése miatt. A tanév végén a kollégák el is búcsúztattak, azonban augusztusban éppen egy állásinterjúra indulván megcsörrent a telefonom. A főnököm hívott, hogy felszabadult egy státusz és mégis tud alkalmazni. Mivel az állásinterjú második körében voltam – 30 emberből ötünket hívták be – így elmentem, de nemet mondtam a felkínált – nem közvetlenül az oktatással kapcsolatos – lehetőségre. Maradtam hát az iskolában.

Néha eltűnődöm mi történt volna, ha csak egy órával később hív a főnököm…Persze a megbeszélés így sem volt haszontalan. Egy jó félévvel később ugyanis kiderült, hogy feleségem is a „második körösök” között volt. Lehet már akkor elindult valami vonzalom közöttünk. Véletlenek nincsenek…

2005-06-os tanévtől változások kezdődtek munkámban. 2005 júniusában sikeres államvizsgát tettem Szegeden történelem szakon. Iskolámban pedig megkaptam a lehetőséget arra, hogy elkezdjem tanítani a történelmet. A tanítása mellett osztályfőnök is lettem, illetve heti 10 órában a gyermek- és ifjúságvédelmi feladatokat is elláttam.

2009-től újabb fordulat következett be életemben egyrészt ebben az évben született meg az első fiam, másrészt iskolám igazgatója felkért az igazgatóhelyettesi teendők ellátására. A lehetőség, persze felelősség is! Helyt állni családfőként és a munkahelyemen is immáron tagozatvezetőként – helyettesi munkámat a tantestület egyik legfiatalabb tagjaként kezdtem el – újabb kihívás elé állított, és arra sarkallt, hogy önmagamat folyamatosan fejlesszem. Kapcsolatba kerültem a pszichológiával, különböző pszichológusokkal, részt vettem a MIPE által szervezett 150 órás önismereti képzésen és egyéb szupervíziós foglalkozásokon. Az ott elhangzott dolgok, magamba szívott ismeretek szerves részét képezik mindennapjaimnak.

Saját határaim megismerése, fiaim (2016-ban jött világra a másik) születése és természetesen középiskolai élményeim – volt köztük számos pozitív is! – közösen alakították ki pedagógiai hitvallásomat. Megerősítettek abban, hogy, amit gondolok a pedagógiáról, az korántsem haszontalan: először a gyerekek lelkével kell összekapcsolódnunk! Észrevenni, hogy a padsor másik oldalán is sok olyan kölyök van, aki épp a saját harcát vívja úgy, ahogyan mi is tettük annak idején. Egy-egy rosszabb teljesítmény vagy éppen magatartás csak a pillanatnyi állapotukról szól, nem végleges. Ha megértettük az ő világukat, utána beszélhetünk minden másról: az átadandó ismeretanyagról…

Cél

Az iskola neuralgikus pontja az emberek hétköznapjainak. A tanulók életét alapvetően meghatározó tényezőről van szó. Az iskolán kívüli szabadidő, az edzés, a csajozás, a csavargás a cimborákkal stb. nagyban függ attól, hogy a suli mennyi feladatot ír még elő. Diákként napi tevékenységünk több, mint felét az oktatással kapcsolatos dolgok töltik ki.

Nyilvánvalóan szülőként sem lehetünk közömbösek az intézmény iránt. Gyermekünknek a legjobbat akarjuk, ezért is nézzük talán sokszor kritikusabb szemmel az oktatás világát.

Mai rendszer fonákságairól sokan és sokszor írják le a véleményüket: megemelkedett tanulói, tanári óraszámok, túlterheltség stb. Az oktatáspolitika mikéntjével nagy általánosságban nem kívánok foglalkozni. Persze lesznek olyan területek, ahol leírom a véleményem: pl. az oktatás tartalma, hatékonysága stb. Írásaim fókuszában arra keresem inkább a választ, hogy mind pedagógusként, mind szülőként, hogyan tudunk könnyíteni tanulói terheken? Hogyan tudjuk élhetővé tenni a gyerekek számára az iskolában töltött hétköznapokat?

Lehet persze szapulni a rendszert – van is miért – sokszor azonban megfeledkezünk arról, hogy mi felnőttek (tanárok, szülők) vagyunk azok, akik az amúgy is rossz kereteken belül divatos kifejezéssel élve túltoljuk azt a bizonyos biciklit. Sokszor nagy energiákat fektetünk bizonyos feladatok megoldásába (pontosabban fogalmazva megoldatásába), amelyekkel lehet foglalkozunk sem kellene. S tesszük persze mindezt a gyermek érdekében, mert azt hisszük ez így jó, s nem vesszük észre, hogy a befektetett munka köszönő viszonyba sincs a hozott eredménnyel.

Célom ráirányítani a szülők, tanárok, oktatásirányítók figyelmét, hogy szemléletváltozásra van szükség az iskolák életében.

Miben tudok segíteni?


Bár nem vagyok híve, hogy a napi iskolai 5-7 órát követően még tanárhoz járjon a gyermek, de ha szükséges történelemből vállalok korrepetálást.

A korrepetálás mellett, tanulásmódszertani segítséget is tudok nyújtani az igénylők részére, illetve iskolai konfliktushelyzetek megoldásában is szívesen osztom meg a tapasztalatom.

Bejelentkezés: 20/417 75 70-es telefonszámon hétköznapokon 17-18 óra között; vagy a prenato1977@gmail.com email címen.

Blog

2021.10.17.

Tanulságos történet

Tanulságos történet, érdemes elolvasni… Egy vállalkozó arra kérte az egyik dolgozóját, hogy építsen neki egy […]
2021.10.08.

Gandhi és a professzor – amikor a növendék tanítja a tanárát…

Amikor Gandhi jogi tanulmányait folytatta a Londoni Egyetemen, volt egy professzora, Peters, aki nem bírta […]
2021.10.03.

Thomas Alva Edison

Egy napon, egy gyermek ment haza az iskolából, és átadta anyjának a tanárától kapott levelet. […]

Írjon üzenetet!