Egy vevő a piacon odalépett az árushoz és azt kérdezte tőle:

„mennyi a tojás ára?”

Az öreg árus így válaszolt:

„darabja 50 forint, hölgyem”

A hölgy azt mondta:

„Adjon nekem 6 tojást 200 forintért, vagy elmegyek”.

Az öreg eladó így válaszolt:

„Ahogy óhajtja, asszonyom. Ez jó kezdet számomra, mert ma még egyetlen tojást sem adtam el, és szükségem van minden pénzre a megélhetésemhez.”

A vevő győzelmi mámorban úszott, mert a kialkudott áron tudott hozzájutni a tojásokhoz.

A vásárlás után beült a divatos autójába, és elment a párjával egy menő étterembe.

Nem nézték az árakat, bátran rendeltek. Ettek, ittak egy jót, sok mindent az asztalon is hagytak.

Kifizették a számlát, ami 28 000 forint körül volt, de 10 000 forintot otthagytak borravalóként…

Ez a történet meglehetősen normálisnak tűnhet az étterem vezetője számára, de nagyon igazságtalan a tojásárussal szemben…

Egyszer olvastam valahol:

„Apám mindig magas áron vásárolt árut a szegényektől, pedig nem volt szüksége azokra a dolgokra.

Előfordult, hogy felárat is fizetett nekik.

Egy nap megkérdeztem tőle:

„miért csinálod ezt, apa?”

Apám így válaszolt:

” ez jótékonyság, amit méltóságba csomagolok, fiam.”

A kérdés az:

Miért kell mindig bizonyítanunk, hogy van erőnk, amikor a rászorulóktól vásárolunk?

És miért vagyunk nagylelkűek azok iránt, akik kevésbé vannak rászorulva a nagylelkűségünkre?

Forrás: web