Amikor a fiú kamaszodott, azt mondta szüleinek:
– Már elég nagy vagyok! Mit szólnátok hozzá, ha idén megpróbálnék egyedül menni a nagymamámhoz?
Rövid vita után a szülők végül is belegyeztek. Fiukat kikísérték az állomásra, majd a peronon állva az utolsó tanácsaikkal látták el a gyereküket a vonat indulásáig. Martin, ahogyan egy serdülőhöz illik türelmetlen volt, egy kissé idegesítette is szüleinek az aggodalmaskodása.
– Igen, tudom, tudom, már százszor elmondtátok …!
A vonat már indulóban volt, amikor az apja még odacsúsztatott valamit Martin zsebébe:
– Fiam, ha hirtelen rosszul érzed magad, vagy megrettensz, ez neked szól!
A vonat elindult, és a fiú végre egyedül volt. Szülők nélkül ült ott a vasúti kocsiban, ahogyan arra egy ideje már vágyott.
Körülötte idegenek nyomultak, tolongtak, zsúfolódtak, zajongtak, keresve a legjobb ülőhelyet. Ki-bejártak a fülkéből.
Majd jött a kalauz is, aki az orra alatt megjegyezte, hogy Martin miért utazik ennyi idősen egyedül. Egy másik utas is sajnálkozással nézett rá, és a fiú egyszerre csak kényelmetlenül kezdte érezni magát, és hirtelen eluralkodott rajta az ijedtség. Lehorgasztotta fejét, összekuporodott az ülés sarkában, és sírni kezdett.
Abban a pillanatban azonban eszébe jutott, hogy apja valamit a zsebébe tett.
Remegő kézzel nyúlt a papír után, majd kinyitotta:
– Fiam, itt vagyok az utolsó kocsiban!
Utóirat: Az életben egyszer el kell engednünk a gyerekeinket, de úgy, hogy mindig érezniük kell: ott vagyunk abban a bizonyos „utolsó kocsiban”!