Szelén hálája

Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.

Ekkor a tekintetem váratlanul a piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott.

Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat. Tíz nemes származású, lipicai lovat tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.

A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacsony, sovány, kalapos ember szorongatta.

– „Nem adom drágán Szelént” – szólított meg a gazdája. – „Már nincs rá szükségem. Régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondoltam, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.”

Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha mos továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesújt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.

– Megveszem! -jelentettem ki olyan hévvel, hogy maga is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátra van az életéből.

Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könnyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hosszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.

Szelént a legelő és a birtokot körülölelő pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.

Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíg odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.

Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Minden nap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó, vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.

Június tizennegyedikén – Szelénre bízva a birtokot- elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet, a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledtem, a sötétből hirtelen hatalmas fénycsóva emelkedett az ég felé. Őrült sebességre kapcsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.

– Ó, nem! – kiáltottam fel -, a lovaim, azok a csodálatos lovaim, mind odavesztek !? – Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben. Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal. Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a meg nem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindet felemésztett a tűz. Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim. Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.

– Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el -súgtam a fülébe, majd Szelént a küszöb előtt hagyva, a szobámban az ágyra rogytam.

Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.

– A képzelet játszik velem? – kérdeztem hangosan, mikor megpillantottam az északi legelőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben a lovaim felé futottam. Minden lovam hiánytalanul, épségben megvolt!

Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohant felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom. Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.

Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.

Carol és Christina Bigley