Sohasem bántam meg, hogy a gyermekeimet abba az iskolába vittem, ahol tanítok. A kisebbik fiam esetén – ő most elsős – mást terveztünk. Az otthonunkkal szemközti körzetes suli volt a kiszemelt – de aztán mégis úgy döntöttem, hogy viszem magammal. A logisztikát meggyőzte a szív!
Tényleg nem bántam meg! Annál nagyobb öröm ugyanis nincs, mikor rendezgetem a gondolataimat valamelyik folyosón és szinte a semmiből ott terem és átölel, kiabálva: Apaaa! – leírhatatlan élmény az egymásra találásunknak ez a formája!
Persze egyáltalán nem célom lecsekkolni minden pillanatukat vagy belefolyni az életükbe. Mikor 7 éve a nagyobbik fiam elkezdte a sulit előre megmondtam a kollégáknak is:
„Ha ügyes dicsérjétek, ha hülyeséget csinál, toljátok le, ugyanúgy, mint a többi gyereket. Hozzám csak akkor gyertek, ha olyan dolgot tett, amiért egy másik családfőt is értesítenetek kellene”!
Nem akarok mindent tudni róluk, de az igenis jó érzés, hogy nem kell a nap végéig várnom, hogy láthassam őket!
Mert rohadtul rövid az élet, gyorsan telik minden. Mert most még megölel, és viszont ölelhetem, de néhány év múlva már lehet, ciki leszek neki!
Olyan ez, mint a történetben, mikor az egyik serdülő srác, már olyan „nagynak”, bátornak gondolja magát, hogy egyedül akarja megtenni a több órás vonatutat a nagyszüleihez. Útközben azonban a magány, a zaj, a sok ember jelenléte, elbizonytalanítja. Bepánikol, aztán eszébe jut az apja, és az indulás előtt kapott kis búcsúüzenet, amit csak végszükség esetén vesz elő:
„Nyugalom az utolsó kocsiban megtalálsz” – ez áll rajta.
Persze, ha tudta volna előre, mi szerepel a kis papírfecnin, nyugodtan ülte volna végig az utat. De akkor hol maradna a küzdelem, a saját élmény megszerzése?
Valahogy én is így képzelem el az apai szerepemet. Először segítem a keresési folyamatot, és miután elfogadtam, hogy van egy saját pályájuk – ami nem biztos olyan, lesz, mint az enyém – hagyom őket menni az útjukon! Nem tudok, nem is akarok ott lenni mindenhol, és legyűrni helyettük az akadályokat; de azt mindig éreztetem velük, hogy megtalálható vagyok, és van kihez fordulniuk, ha elakadtak!
A gyereknevelés olyan, akárcsak egy a puzzlejáték, amit együtt kezdünk el kirakosgatni, de az idő múlásával természetes lesz, hogy nem akarjuk helyettük megkeresni az összes darabot. Aztán lassan láthatatlanná válik ugyan a szülői jelenlét, de el nem tűnik soha!
A gyerekek világa is apró kis mozaikdarabkákból áll.
Az előttünk álló hétvége, például egy kiváló alkalom, hogy figyelmet szenteljünk annak, hol is állunk az elemek megkeresésében, építésében. Nem kellenek nagy dolgok. Elég egy közös séta, egy pecázás stb. csak érezze, hogy mindig van kire számítani!
Üdvözlettel: Pinto Renato