Egy vevő a piacon odalépett az árushoz és azt kérdezte tőle:
“mennyi a tojás ára?”
Az öreg árus így válaszolt:
“darabja 50 forint, hölgyem”
A hölgy azt mondta:
“Adjon nekem 6 tojást 200 forintért, vagy elmegyek”.
Az öreg eladó így válaszolt:
“Ahogy óhajtja, asszonyom. Ez jó kezdet számomra, mert ma még egyetlen tojást sem adtam el, és szükségem van minden pénzre a megélhetésemhez.”
A vevő győzelmi mámorban úszott, mert a kialkudott áron tudott hozzájutni a tojásokhoz.
A vásárlás után beült a divatos autójába, és elment a párjával egy menő étterembe.
Nem nézték az árakat, bátran rendeltek. Ettek, ittak egy jót, sok mindent az asztalon is hagytak.
Kifizették a számlát, ami 28 000 forint körül volt, de 10 000 forintot otthagytak borravalóként…
Ez a történet meglehetősen normálisnak tűnhet az étterem vezetője számára, de nagyon igazságtalan a tojásárussal szemben…
Egyszer olvastam valahol:
“Apám mindig magas áron vásárolt árut a szegényektől, pedig nem volt szüksége azokra a dolgokra.
Előfordult, hogy felárat is fizetett nekik.
Egy nap megkérdeztem tőle:
“miért csinálod ezt, apa?”
Apám így válaszolt:
” ez jótékonyság, amit méltóságba csomagolok, fiam.”
A kérdés az:
Miért kell mindig bizonyítanunk, hogy van erőnk, amikor a rászorulóktól vásárolunk?
És miért vagyunk nagylelkűek azok iránt, akik kevésbé vannak rászorulva a nagylelkűségünkre?
Forrás: web